Drága Olvasóim!
Szeretném nagyon megköszönni az előzőkhöz érkezett kommenteket, nagyon jól esett mind, rettenetesen hálás vagyok! Sajnálom, ha a válaszaim rövidségében és néha tartalmában ez nem látszott meg, a helyzet az, hogy iszonyatosan kimerült és túlterhelt vagyok mostanában, ami tudom, hogy Titeket nem érdekel, és nem is érint, ez csak amolyan béna kifogás, amiért szűkszavú vagyok. De a lényeg... Tényleg mindenért hálás vagyok, Nálatok jobb olvasókat el se tudnék képzelni!
Rengeteg szeretet és puszi, Azy
UI: A dolog érdekessége, hogy a fejezethez csatolt képen tényleg Harry látható, és tényleg Los Angelesben, ráadásul a napokban-hetekben készült! A véletlenek a kezemre játszanak! :)
Illetve a csúnya kinézetért most is bocsánat, még mindig nem kaptam meg a fejlécem, lehet nem is fogom, fogalmam sincs...
- Belen kisasszony, óhajt még valamit? - zavar meg a repülő egyik személyzetise, miközben az előttem lévő alacsony asztalra helyezi le a rendelt narancslevem.
- Nem, köszönöm - mosolygok az ötvenes éveket taposó nőre. Aprót bólint, majd távozik. Egyedül maradok a fedélzeten, a magánrepülő előnye, hogy nem kell másokkal utaznom. Így van elég időm feltöltődni, elmerülni a saját gondolataimban. Csinálj bármit, csak ne egyél!
Belekortyolok az italomba, egy kicsit fintorgok, hiszen száz százalékos. Miután túl vagyok az első pár kortyon, máris jobb lesz, egyszerre iszom meg az egészet. Visszateszem az üres poharat, kézfejemmel óvatosan megtörlöm a számat, majd folytatom a repülő ablakon való bámulást.
Megint csak fáj, hogy a családom és a barátim messze lesznek tőlem, ismét hosszabb ideig. Miután ott hagyom őket, akkor űr tátong a szívemen, amit semmit se tud betölteni. Néha megfordul a fejemben, talán jobb lenne, ha soha nem látnám őket, mert megszabadulnék az ilyesfajta szenvedésektől. De aztán muszáj emlékeztetnem magamat, mennyire szerencsés vagyok, amiért csodálatos emberek vesznek körül, és hálásnak kéne lennem, hogy egyáltalán velük lehetek.
Halk sóhaj szökik ki a számon, mivel a felhők eltakarják előlem a kilátást, a további időm egy részét olvasással töltöm. A könyv címe "Csillagainkban a hiba", eléggé sok jót hallottam már róla, így úgy döntöttem elkezdem. Valószínűleg nem nagyon fogom befejezni, hiszen a repüléseken kívül nincs erre időm. De makacsságomnak hála úgy döntöttem, mégis megpróbálkozom vele.
Csak olvasok, és olvasok, szinte falom a sorokat, a könyv hihetetlenül megérint, hiszen egy rákos lányról szól. Egy idő után muszáj leraknom, pont, amikor már kevés van csak hátra. Úgy érzem, nem szabad itt befejeznem, túlságosan is megérint, és nem akarom, hogy bárki esetlegesen szemtanúja legyen a könnyeimnek. És amúgy is, így sokkal inkább azt fogom érezni, hogy a könyv egyedül hozzám szól.
Ezután átnézem megint az előre megtervezett programokat percre pontosan, kissé keserűen látom, hogy nem igazán lesz esélyem jobban körülnézni a városban. Bár már sokszor jártam itt, mindig szeretek pár napot vásárlással vagy sétálással tölteni. Csak sajnos nem mindig fér bele az időmbe, illetve sokszor a rajongók miatt felejtős. Eszedbe se jusson enni!
Ha minden jól alakulna, három napnál tovább is maradhatok Los Angeles-ben. Ma délután valamikor landol a gépem, elfoglalom a szállást, este megyek egy rádiós műsorba, majd másnap egy reggeliben leszek fellépő. Utána irány a stúdió, hogy az egyik dalomat felvegyük. A második nap pihenő, vagyis inkább készülődés az esti díjátadó gálára. Rengetegen lesznek, már előre izgulok, azt hiszem Ő is ott lesz. Mi van, ha egyszer csak összefutunk és bemutatkozik? Hogyan fogom eljátszani, hogy nem rendít meg? Annyira egyértelmű lesz. Eddig sikeresen elkerültem, bárha rengetegszer jelentünk meg egy helyen. Ha most nem fog menni... Nem akarok találkozni vele. Már két éve nem láttam, és azt hiszem ennek így kellett lennie. Nekem az is elég lenne, hogy a szemembe néz, és kész, nem lennék képes reagálni. Úgysem emlékszik rám. Azóta annyi emberrel találkozott, képtelenség, hogy emlékezzen. Hacsak nem szerzett arról információt, hogy én is Holmes Chapel-ből érkeztem, ráadásul ugyanabból az iskolából.
Elfog a szédülés már a gondolatra is, ezért inkább szememet lehunyva próbálok aludni. Kint éppen hajnalodik, így halvány fény árad be. Átmegyek a kisebb ágyhoz, amit szándékosan az ilyen hosszú utazásokra találtak ki. Felveszem a szemárnyékolómat, elhúzom a függönyt, hogy ne lássanak rám, majd szép lassan elalszom. Ezaz, aludj, legalább nem eszel közben!
Fogalmam sincs hány órát aludhatok, de amikor újra az ablakhoz lépek már magasan jár a nap. Visszahuppanok a helyemre, hálát adok az égnek, amiért a gépen nem lehet telefonálni. Így legalább egy kicsit megmenekülök a menedzserem állandó hívásaitól. Kezembe veszem a legújabb Vogue számot, oda lapozok, ahol abbahagytam. Szemem előidőzik a benne feltűnő csodaszép lányokon. Akaratlanul kezdem őket tanulmányozni, mindegyiken felfedezek valami szépet. Arra gondolok: Én miért nem nézhetek ki így? Szép, hosszú a haja, hibátlan a bőre, vékony az alakja, szinte áthasítja a bőrét a kulcscsontja, csillogó éjkék szeme van, az ajkán tökéletesen mutat a rúzs. Egy gramm felesleg sincs rajtuk, olyan soványak... olyan szépek. Odafigyelek az apróságokra, darabjaimra hullva lapozgatok. Úgy érzem, én soha nem illenék bele egy ilyen képbe, soha nem leszek olyan, mint a magazin címlapján szereplő lány. Ne egyél, és talán nézhetsz!
Miután végig nézem, egy ideig pusztán ülök, nem gondolok semmire, bambulok. Utána hirtelen ötlettől vezérelve szólok a személyzetnek. Ugyanaz a nő jön ki, mint az innivalómmal. Ne egyél, ne egyél, ne....
- Mivel szolgálhatok? - kérdezi illedelmesen, csak most tűnik fel, hogy az üres poharamat már régen elvitte.
- Legyen szíves még egy narancslevet, illetve megkérhetném, hogy ide hozza az ételes kocsit is? -Hangom kicsit kétségbeesettre sikerül, próbálom felvenni a keményebb maszkomat, így mielőtt szembesülnöm kellene a nő furcsálló tekintetével, gyorsan lezárom a kínos párbeszédet. - Köszönöm.
- Azonnal - erőlködik egy műmosollyal, de én pontosan tudom, mit gondolhat.
"Olyan dagadt, minek eszik még többet? Az egész kocsit, te jó ég, be fogja falni az egészet? Még a végén lezuhan a gép..."
De ha ezek is járnak a fejébe, egy szó nélkül teljesíti a kívánságomat, és minden kérésemnek eleget téve becsukja maga mögött az ajtót, és biztosít róla, hogy a leszállásig nem fog senki zavarni. Ne egyél, kiálts utána, hogy mégsem kell!
Késő.
Következik az újabb falásroham, nem tudok mit tenni ellene. Menekülök. Menekülök az egyedüllét, a magány, a bennem lévő űr, düh, csalódottság elől. Azt remélem ettől jobb lesz. Tévedek. Megeszek legalább három tábla csokit, utána csipszet is, pudingokat, töménytelen mennyiségű édességet tömök magamba. Gyorsan eszek, alig van időm felfogni mennyi mindent tömtem magamba. Végzek, és kicsit megnyugszom. Várok, nézek előre. Csendes pillanatok következek. Olyan érzésem van, mintha pár percre elvesztettem volna önmagamat. Mintha homályos lett volna a látásom, mintha más irányított volna. De ez képtelenség. Mindent én tettem. Egyedül én.
Erőt vesz rajtam a bűntudat és a szégyenérzet. Mennyit megettem, szinte a fél kocsi üres! A látványtól felfordul a gyomrom, mérges könnyek szöknek a szemembe. Utálom magamat, legszívesebben valaki más lennék, aki jobb, szebb, tökéletesebb. Miért nem lehetek? A tudat, miszerint ettől mennyit fogok hízni, megrémiszt, elfog az émelygés, és kész, nem bírom tovább. Újra megteszem. Sietősen kelek fel a székből, a mosdó felé haladok. Csak ne halljon senki, kérlek hadd ne szerezzenek tudomást erről! Magamra zárom az ajtót, ujjamat a torkomon lenyomva szabadulok meg a rengeteg dologtól. Utána felállok, mélyet sóhajtok. Lehúzom a vécét, nem akarok arra gondolni, ami történt. A csapnál kiöblítem a számat, zsebemből előkotrok egy rágót, beveszek belőle éppen annyit, hogy biztosan ne érezzék rajtam, hánytam. Kimegyek, némileg megkönnyebbülten. Nem fog meglátszani a nyoma, nem fogok hízni. Senki nem tud erről, csak én. Titokban marad.
Los Angeles. Tűző nap, tikkasztó hőség, tiszta kék ég, hatalmas autósztrádák, folyamatos hangzavar, óriási épületek. Az angyalok városa. Napszemüvegemet az orromra tolom, tovább bámulok ki az ablakon, próbálom figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy eléggé lassan haladunk a forgalomtól. Egy negyed órán keresztül nem csöng a telefonom, utána a menedzserem elkezd zaklatni, folyamatosan magyaráz, hova, mikor menjek, mit csináljak. Megállsz a rajongókkal fotózkodni, adsz autogrammot, melletted lesz Lee, így nem kell aggódnod, és így tovább... Inkább rövidre zárom a dolgot azzal, hogy a taxi a szállodához visz, és majd a hotelszobámból visszahívom. Nem rajong az ötletért, de hallja, milyen hangos itt minden, nem lehet rendesen kommunikálni.
Megszabadulva tőle válaszolhatok a többi hívásra, utána pedig ígéretemhez híven anyáékat is felhívom, és értesítem őket, hogy épségben landolt a gépem, jól vagyok.
- Megérkeztünk - áll meg a taxis, mire feleszmélek, és rövid úton lezárom a beszélgetést Seey-el.
A sofőr kezébe nyomom a pénzt, a kezembe veszem a táskámat, megköszönöm a fuvart, majd az autó ajtaját kinyitva próbálok kiszállni. Hihetetlen embertömeg van, mégis én először a szállodát és a környéket veszem szemügyre, amint megszabadulok a napszemüvegemtől.
Pálmafák, elegáns sportkocsik vannak a szálloda körül, ami mint egy védelmet nyújtó oázis a sivatag közepén, árnyékot ad. A befelé vezető út le van zárva kordonokkal, fotocellás ajtó takarja el a kilátást a belső résztől. Oldalt még látok néhány felfelé csapó vízsugarat, azt hiszem szökőkutak is vannak. A város legjobb szállodájának emberei egy világoskék egyenruhában segítenek a rajtam kívül megérkezőknek a csomagokat szállítani. Hála az égnek, hogy az enyémet külön hozzák. Vannak talpig feketében és napszemüvegben ácsorgó biztonságaik is, akik ügyelnek arra, hogy semmi probléma ne legyen.
Kifújom a levegőt, a hatalmas tömegre szegezem a tekintetem. Nem volt bejelentve, hogy ekkor jövök és ide, mégis túl sokan vannak. Ha az információ ki is szivárgott, lehetetlenség. Ekkor a kezükben lévő táblákat is észreveszem. Nem csak nekem szólnak, jócskán One Direction-ös is előfordul.
Elfog a szédülés, amint megpillantom rémülten oldalra fordulok. És akkor... akkor megpillantom. Őt. Egyszerű fehér pólót visel, sötét farmerrel. Ott áll, halál lazán. Fél kezében a telefonja van, nyugodtan beszélget, miközben aláír valamit egy férfinek. Néha elvigyorodik, azt hiszem a vonal túlsó végén lévő valaki eléggé jól szórakoztathatja. Mikor a pasas megköszöni, csak kedvesen rámosolyog. A kordonok távol tartják a rajongókat, így a testi épségét nem veszélyeztetve telefonál tovább.
- Elnézést, mehetünk? - hozzá rám a frászt Lee.
Eléggé nagy darab, sötét bőrű, akárcsak én. Külsőleg ijesztőnek tűnhet a rengeteg tetoválásával, de én tudom, hogy vajból van a szíve. Két éve ő vigyáz rám, lassan kezdem azt érezni, hogy ő a második apukám. Mert ha kell, megszid, elmondja a véleményét köntörfalazás nélkül.
- Lee, te jó ég! - kapok a mellkasomhoz, próbálom megnyugtatni egyenletlen szívverésemet.
- Várnak magára, gyerünk - lök egy meg egy kicsit a hátamnál.
Bármennyire is kértem, tegezzen, nem hajlandó tegezni. Pedig sokkal közelebb érezném magamhoz.
- Várnak? - kérdezek vissza bambán, még mindig sokk hatás alatt vagyok, amiért csaknem tíz méterre áll tőlem az a személy, aki tudta nélkül felforgatta az életemet.
- A rajongók - mutat a lányok felé, akik őrülten sikítoznak a látványomtól.
Azok, akik eredetileg Ő miatta jöttek ide, ugyanúgy eszüket vesztve ordítanak, mint akik nem. Azt akarják, menjek oda. Lopva oldalra sandítok. Még mindig telefonál. Ha most gyorsan bemegyek, akkor elkerülhetem, megmenekülhetnék előle.
- Rendben, zavarjuk le- bólintok, minden erőmet összeszedve indulok meg.
Lee végig a nyomomban van, amikor egy-két ember akaratosan ragadja meg a kezemet, maradásra marasztalva, rögtön cselekszik. Lefejti rólam a kéretlen ujjakat, és bár rajta kívül még állnak biztonságaik a kordon miatt, besegít, hogy az ne szakadjon át.
Én pedig csak mosolygok, autogrammokat osztogatok, de nem bírom ki, hogy rá ne nézzek. Annyi idő telt el, annyit változott. Még vonzóbb lett. Elveszetten túrok bele a hajamba, fejemmel elfordulok, inkább másra koncentrálok. Belevigyorgok a kamerába, szorosan magamhoz ölelem az egyik rajongómat. Lassan haladunk előre, már közel van az ajtó. Legalább tíz percen keresztül még vesztegetem az időmet, és ez pont elég arra, hogy Ő pedig lerakja a telefont, és meginduljon a rajongók felé. Felveszi az eszeveszettül jófej és laza stílusát. Halkan odasúgom Lee-nek, hogy eleget voltunk itt, és most már menjünk befele, de elkések. Túl sokáig húztam a dolgot. Mert fejét felém fordítja, és rám néz. Egyenesen bele a szemembe, amitől egészen apróra zsugorodik a gyomrom, szédülés kerülget. Smaragdzöld szemeit az enyémbe fúrja, óvatosan végig mér. De mindezt egy pillanat alatt teszi, így másnak fel sem tűnik. Utána Lee eltakarja előlem, nagy kezét a vállamra helyezve nyom befele az épületbe.
Csak megyek befele, teljesen szétesve, fejemben ezer meg ezer gondolat cikázik végig. Alig tudok lépni, szememet lehunyva idézem fel azt a momentumot, mikor megtörtént. Mikor rám nézett.
Csak olvasok, és olvasok, szinte falom a sorokat, a könyv hihetetlenül megérint, hiszen egy rákos lányról szól. Egy idő után muszáj leraknom, pont, amikor már kevés van csak hátra. Úgy érzem, nem szabad itt befejeznem, túlságosan is megérint, és nem akarom, hogy bárki esetlegesen szemtanúja legyen a könnyeimnek. És amúgy is, így sokkal inkább azt fogom érezni, hogy a könyv egyedül hozzám szól.
Ezután átnézem megint az előre megtervezett programokat percre pontosan, kissé keserűen látom, hogy nem igazán lesz esélyem jobban körülnézni a városban. Bár már sokszor jártam itt, mindig szeretek pár napot vásárlással vagy sétálással tölteni. Csak sajnos nem mindig fér bele az időmbe, illetve sokszor a rajongók miatt felejtős. Eszedbe se jusson enni!
Ha minden jól alakulna, három napnál tovább is maradhatok Los Angeles-ben. Ma délután valamikor landol a gépem, elfoglalom a szállást, este megyek egy rádiós műsorba, majd másnap egy reggeliben leszek fellépő. Utána irány a stúdió, hogy az egyik dalomat felvegyük. A második nap pihenő, vagyis inkább készülődés az esti díjátadó gálára. Rengetegen lesznek, már előre izgulok, azt hiszem Ő is ott lesz. Mi van, ha egyszer csak összefutunk és bemutatkozik? Hogyan fogom eljátszani, hogy nem rendít meg? Annyira egyértelmű lesz. Eddig sikeresen elkerültem, bárha rengetegszer jelentünk meg egy helyen. Ha most nem fog menni... Nem akarok találkozni vele. Már két éve nem láttam, és azt hiszem ennek így kellett lennie. Nekem az is elég lenne, hogy a szemembe néz, és kész, nem lennék képes reagálni. Úgysem emlékszik rám. Azóta annyi emberrel találkozott, képtelenség, hogy emlékezzen. Hacsak nem szerzett arról információt, hogy én is Holmes Chapel-ből érkeztem, ráadásul ugyanabból az iskolából.
Elfog a szédülés már a gondolatra is, ezért inkább szememet lehunyva próbálok aludni. Kint éppen hajnalodik, így halvány fény árad be. Átmegyek a kisebb ágyhoz, amit szándékosan az ilyen hosszú utazásokra találtak ki. Felveszem a szemárnyékolómat, elhúzom a függönyt, hogy ne lássanak rám, majd szép lassan elalszom. Ezaz, aludj, legalább nem eszel közben!
Fogalmam sincs hány órát aludhatok, de amikor újra az ablakhoz lépek már magasan jár a nap. Visszahuppanok a helyemre, hálát adok az égnek, amiért a gépen nem lehet telefonálni. Így legalább egy kicsit megmenekülök a menedzserem állandó hívásaitól. Kezembe veszem a legújabb Vogue számot, oda lapozok, ahol abbahagytam. Szemem előidőzik a benne feltűnő csodaszép lányokon. Akaratlanul kezdem őket tanulmányozni, mindegyiken felfedezek valami szépet. Arra gondolok: Én miért nem nézhetek ki így? Szép, hosszú a haja, hibátlan a bőre, vékony az alakja, szinte áthasítja a bőrét a kulcscsontja, csillogó éjkék szeme van, az ajkán tökéletesen mutat a rúzs. Egy gramm felesleg sincs rajtuk, olyan soványak... olyan szépek. Odafigyelek az apróságokra, darabjaimra hullva lapozgatok. Úgy érzem, én soha nem illenék bele egy ilyen képbe, soha nem leszek olyan, mint a magazin címlapján szereplő lány. Ne egyél, és talán nézhetsz!
Miután végig nézem, egy ideig pusztán ülök, nem gondolok semmire, bambulok. Utána hirtelen ötlettől vezérelve szólok a személyzetnek. Ugyanaz a nő jön ki, mint az innivalómmal. Ne egyél, ne egyél, ne....
- Mivel szolgálhatok? - kérdezi illedelmesen, csak most tűnik fel, hogy az üres poharamat már régen elvitte.
- Legyen szíves még egy narancslevet, illetve megkérhetném, hogy ide hozza az ételes kocsit is? -Hangom kicsit kétségbeesettre sikerül, próbálom felvenni a keményebb maszkomat, így mielőtt szembesülnöm kellene a nő furcsálló tekintetével, gyorsan lezárom a kínos párbeszédet. - Köszönöm.
- Azonnal - erőlködik egy műmosollyal, de én pontosan tudom, mit gondolhat.
"Olyan dagadt, minek eszik még többet? Az egész kocsit, te jó ég, be fogja falni az egészet? Még a végén lezuhan a gép..."
De ha ezek is járnak a fejébe, egy szó nélkül teljesíti a kívánságomat, és minden kérésemnek eleget téve becsukja maga mögött az ajtót, és biztosít róla, hogy a leszállásig nem fog senki zavarni. Ne egyél, kiálts utána, hogy mégsem kell!
Késő.
Következik az újabb falásroham, nem tudok mit tenni ellene. Menekülök. Menekülök az egyedüllét, a magány, a bennem lévő űr, düh, csalódottság elől. Azt remélem ettől jobb lesz. Tévedek. Megeszek legalább három tábla csokit, utána csipszet is, pudingokat, töménytelen mennyiségű édességet tömök magamba. Gyorsan eszek, alig van időm felfogni mennyi mindent tömtem magamba. Végzek, és kicsit megnyugszom. Várok, nézek előre. Csendes pillanatok következek. Olyan érzésem van, mintha pár percre elvesztettem volna önmagamat. Mintha homályos lett volna a látásom, mintha más irányított volna. De ez képtelenség. Mindent én tettem. Egyedül én.
Erőt vesz rajtam a bűntudat és a szégyenérzet. Mennyit megettem, szinte a fél kocsi üres! A látványtól felfordul a gyomrom, mérges könnyek szöknek a szemembe. Utálom magamat, legszívesebben valaki más lennék, aki jobb, szebb, tökéletesebb. Miért nem lehetek? A tudat, miszerint ettől mennyit fogok hízni, megrémiszt, elfog az émelygés, és kész, nem bírom tovább. Újra megteszem. Sietősen kelek fel a székből, a mosdó felé haladok. Csak ne halljon senki, kérlek hadd ne szerezzenek tudomást erről! Magamra zárom az ajtót, ujjamat a torkomon lenyomva szabadulok meg a rengeteg dologtól. Utána felállok, mélyet sóhajtok. Lehúzom a vécét, nem akarok arra gondolni, ami történt. A csapnál kiöblítem a számat, zsebemből előkotrok egy rágót, beveszek belőle éppen annyit, hogy biztosan ne érezzék rajtam, hánytam. Kimegyek, némileg megkönnyebbülten. Nem fog meglátszani a nyoma, nem fogok hízni. Senki nem tud erről, csak én. Titokban marad.
Los Angeles. Tűző nap, tikkasztó hőség, tiszta kék ég, hatalmas autósztrádák, folyamatos hangzavar, óriási épületek. Az angyalok városa. Napszemüvegemet az orromra tolom, tovább bámulok ki az ablakon, próbálom figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy eléggé lassan haladunk a forgalomtól. Egy negyed órán keresztül nem csöng a telefonom, utána a menedzserem elkezd zaklatni, folyamatosan magyaráz, hova, mikor menjek, mit csináljak. Megállsz a rajongókkal fotózkodni, adsz autogrammot, melletted lesz Lee, így nem kell aggódnod, és így tovább... Inkább rövidre zárom a dolgot azzal, hogy a taxi a szállodához visz, és majd a hotelszobámból visszahívom. Nem rajong az ötletért, de hallja, milyen hangos itt minden, nem lehet rendesen kommunikálni.
Megszabadulva tőle válaszolhatok a többi hívásra, utána pedig ígéretemhez híven anyáékat is felhívom, és értesítem őket, hogy épségben landolt a gépem, jól vagyok.
- Megérkeztünk - áll meg a taxis, mire feleszmélek, és rövid úton lezárom a beszélgetést Seey-el.
A sofőr kezébe nyomom a pénzt, a kezembe veszem a táskámat, megköszönöm a fuvart, majd az autó ajtaját kinyitva próbálok kiszállni. Hihetetlen embertömeg van, mégis én először a szállodát és a környéket veszem szemügyre, amint megszabadulok a napszemüvegemtől.
Pálmafák, elegáns sportkocsik vannak a szálloda körül, ami mint egy védelmet nyújtó oázis a sivatag közepén, árnyékot ad. A befelé vezető út le van zárva kordonokkal, fotocellás ajtó takarja el a kilátást a belső résztől. Oldalt még látok néhány felfelé csapó vízsugarat, azt hiszem szökőkutak is vannak. A város legjobb szállodájának emberei egy világoskék egyenruhában segítenek a rajtam kívül megérkezőknek a csomagokat szállítani. Hála az égnek, hogy az enyémet külön hozzák. Vannak talpig feketében és napszemüvegben ácsorgó biztonságaik is, akik ügyelnek arra, hogy semmi probléma ne legyen.
Kifújom a levegőt, a hatalmas tömegre szegezem a tekintetem. Nem volt bejelentve, hogy ekkor jövök és ide, mégis túl sokan vannak. Ha az információ ki is szivárgott, lehetetlenség. Ekkor a kezükben lévő táblákat is észreveszem. Nem csak nekem szólnak, jócskán One Direction-ös is előfordul.
Elfog a szédülés, amint megpillantom rémülten oldalra fordulok. És akkor... akkor megpillantom. Őt. Egyszerű fehér pólót visel, sötét farmerrel. Ott áll, halál lazán. Fél kezében a telefonja van, nyugodtan beszélget, miközben aláír valamit egy férfinek. Néha elvigyorodik, azt hiszem a vonal túlsó végén lévő valaki eléggé jól szórakoztathatja. Mikor a pasas megköszöni, csak kedvesen rámosolyog. A kordonok távol tartják a rajongókat, így a testi épségét nem veszélyeztetve telefonál tovább.
- Elnézést, mehetünk? - hozzá rám a frászt Lee.
Eléggé nagy darab, sötét bőrű, akárcsak én. Külsőleg ijesztőnek tűnhet a rengeteg tetoválásával, de én tudom, hogy vajból van a szíve. Két éve ő vigyáz rám, lassan kezdem azt érezni, hogy ő a második apukám. Mert ha kell, megszid, elmondja a véleményét köntörfalazás nélkül.
- Lee, te jó ég! - kapok a mellkasomhoz, próbálom megnyugtatni egyenletlen szívverésemet.
- Várnak magára, gyerünk - lök egy meg egy kicsit a hátamnál.
Bármennyire is kértem, tegezzen, nem hajlandó tegezni. Pedig sokkal közelebb érezném magamhoz.
- Várnak? - kérdezek vissza bambán, még mindig sokk hatás alatt vagyok, amiért csaknem tíz méterre áll tőlem az a személy, aki tudta nélkül felforgatta az életemet.
- A rajongók - mutat a lányok felé, akik őrülten sikítoznak a látványomtól.
Azok, akik eredetileg Ő miatta jöttek ide, ugyanúgy eszüket vesztve ordítanak, mint akik nem. Azt akarják, menjek oda. Lopva oldalra sandítok. Még mindig telefonál. Ha most gyorsan bemegyek, akkor elkerülhetem, megmenekülhetnék előle.
- Rendben, zavarjuk le- bólintok, minden erőmet összeszedve indulok meg.
Lee végig a nyomomban van, amikor egy-két ember akaratosan ragadja meg a kezemet, maradásra marasztalva, rögtön cselekszik. Lefejti rólam a kéretlen ujjakat, és bár rajta kívül még állnak biztonságaik a kordon miatt, besegít, hogy az ne szakadjon át.
Én pedig csak mosolygok, autogrammokat osztogatok, de nem bírom ki, hogy rá ne nézzek. Annyi idő telt el, annyit változott. Még vonzóbb lett. Elveszetten túrok bele a hajamba, fejemmel elfordulok, inkább másra koncentrálok. Belevigyorgok a kamerába, szorosan magamhoz ölelem az egyik rajongómat. Lassan haladunk előre, már közel van az ajtó. Legalább tíz percen keresztül még vesztegetem az időmet, és ez pont elég arra, hogy Ő pedig lerakja a telefont, és meginduljon a rajongók felé. Felveszi az eszeveszettül jófej és laza stílusát. Halkan odasúgom Lee-nek, hogy eleget voltunk itt, és most már menjünk befele, de elkések. Túl sokáig húztam a dolgot. Mert fejét felém fordítja, és rám néz. Egyenesen bele a szemembe, amitől egészen apróra zsugorodik a gyomrom, szédülés kerülget. Smaragdzöld szemeit az enyémbe fúrja, óvatosan végig mér. De mindezt egy pillanat alatt teszi, így másnak fel sem tűnik. Utána Lee eltakarja előlem, nagy kezét a vállamra helyezve nyom befele az épületbe.
Csak megyek befele, teljesen szétesve, fejemben ezer meg ezer gondolat cikázik végig. Alig tudok lépni, szememet lehunyva idézem fel azt a momentumot, mikor megtörtént. Mikor rám nézett.
