Drága Olvasóim!
Nem igazán szeretném most azzal rabolni az időtöket, hogy magyarázkodom, csak annyi a fontos, hogy előre szóljak, hogy nem tudom, a jövő hétvégén sikerül-e hozni a következő részt, mindent meg fogok tenni.
Úgy tűnik mindegyik rész közel áll hozzám valamiért, úgyhogy ez nem újdonság, de leginkább ez most azért, mert itt a régebbi dolgok megint kezdenek felelevenedni, ettől pedig olyan érzésem van, mintha ezer éve történt volna...:)
Nagyon-nagyon, és még annál is jobban köszönöm azoknak, akik még mindig itt vannak mellettem, és olvassák a blog közelgő befejezését. Ez többet jelent, mint el tudjátok képzelni! Imádlak Titeket, és ha még nem mondtam volna, most megteszem, hogy Ti vagyok a legcsodálatosabb Olvasók a világon! Éppen ezért őszintén bízom benne, hogy elnyeri a tetszéseteket a rész!
Rengeteg puszi, Azy
Belen egy idő után megnyugszik, letörli a könnyeit. A fehér kórházi ruha kicsit nagy rá, lecsúszik a válláról, így láthatóvá válik a barnásabb bőre alatta. Haja kócosan van összefogva a feje tetején, nem igazán fordított rá ügyet. Néhány tincs oldalt kiszabadult, ezért hullámokban fogják közre az arcát. Az arcát, ami olyan kétségbeesett és fájdalmas, mintha csak a szíve szakadna meg éppen. Szándékosan újra kerüli a szemkontaktust, egészen addig, ameddig össze nem magát annyira, hogy meg tudjon szólalni. Mert akkor tekintetét egyenesen az enyémbe fúrja, és a világ lehető legkiismerhetetlenebb pillantásával ajándékoz meg.
- Sajnálom, amiért fájdalmat okoztam - suttogja végül, hangja megtöri a csendet.
Feltűnik, hogy nem azt mondja, hogy "Sajnálom, amiért megtettem." Azért kér bocsánatot, mert nekem fájdalmat okozott. Nem azért, mert megpróbálta megölni magát. Azt nem bánja.
Ajkaim már elnyílnak egymástól, mindenképpen biztosítani akarom arról, hogy minden rendben lesz. Hiszen most már biztos vagyok benne. Itt, a kórházban jó kezekben van, nem fog tudni többé elmenekülni. Meg fogják gyógyítani. És én végig segíteni fogok ebben.
Azonban mielőtt végleg kiejteném a megnyugtatásokat, elhallgatok. Ő is szeretne valamit, és megelőz.
- Sajnálom... Tényleg. Soha nem akartam neked ártani.
Rekedten és gyengén beszél, látszik, hogy semmi ereje nincs, mégis megismétli az előző mondandóját.
Akkor mégis mi a francért tetted ezt magaddal?
Bennem egy hang automatikusan teszi fel a kérdést, amire igazából a válasz túl bonyolult és fájdalmas. Könnyebb, ha talán sose tudom meg.
Bár igazából felemészthetne a düh, a mérhetetlen harag Belen iránt. Igen, borzalmasan neheztelhetnék rá, meg se bocsáthatnám neki, amit tett, hiába most a könyörgő szempár.
De egyáltalán nem azért, amit ő gondol...
- Az már egyáltalán nem érdekel, ha engem bántottál. Az a rosszabb, hogy magadnak akartál - sóhajtom halkan, apró keze után nyúlok, és végig simítok száraz bőrén. Lepillantok bűnbánó arcára, meg-megremegő ajkára.
Kíváncsi lennék arra, hogy vajon miért? Tisztában vagyok vele, hogy menekülni akart, el a problémák elől, el a világ elől. A rá nehezedő nyomás napról napra nagyobb volt, és ő összeroppant alatta. Félt tovább élni. Nem látott más kiutat, mint ezt, véget vetni mindennek.
Azonban ezek ellenére éreznie kellett volna azt, hogy van valami, ami még visszatarthatja. Én. A családja. A szenvedélye, az éneklés. Ezek nem számítottak neki semmit?
Lehajtja a fejét, némán bólint. Nem hiszem, hogy egyetértését fejezné ki ezzel, csupán tudomásul veszi a kijelentésemet.
- Belen, én azt hittem túl késő - közlöm vele halál komolyan. - Azt hittem... - itt megakadok, befejezni is piszkosul nehéz. Mégis megköszörülöm a torkom, folytatnom kell. Muszáj tudnia, hogy mit okozott. Muszáj tudnia, hogy ameddig ő abban a tévhitben élt, hogy mindenkit csak egy problémától szabadít meg, majdnem mi is belehaltunk ebbe. - A karomban tartottalak, és nem dobogott a szíved, felfogod ezt? Azzal a tudattal éltem, hogy elvesztettelek. És egy részem csak magamat okolta, amiért ezt megtörtént. Ne tudd meg, hányszor játszottam le a fejemben újra és újra az estét, azon gondolkozva, vajon mit kellett volna máshogyan csinálnom, hogy mivel tudtam volna ezt megelőzni?!
- Nem a te hibád - magyarázkodna, hevesen ellenkezik. - Hiszen leírtam...
Keserű mosoly kúszik fel az arcomra, lemondóan csóválom a fejemet.
- És szerinted ez ilyen egyszerű? Hogyha te leírod, akkor elfogadom, ami történt veled? Komolyan azt hitted, hogy nekem könnyebb lesz idővel? Hogy majd lazán tovább lépek, mert csak egy teher voltál?! Szerinted ér bármit is az életem nélküled?
Alig észrevehetően megremeg, ezzel is kimutatva, hogy a válasza igen. Hiába mondtam neki ezerszer, hogy mit érzek iránta, mintha meg sem értené. Mintha sose hitte volna el, hogy igazi. Nem hitte el, mert ő nem szerette magát, így lehetetlenség volt a gondolat, hogy talán más mégis képes rá.
- Nem - világosítom fel az ellenkezőjéről. - Tévedsz. Ha már te nem lennél, én akkor... - mélyet nyelek, be se fejezem. - Belegondolni se akarok már. Els, én mocskosul szeretlek, és soha nem lennék képes magadra hagyni, érted?
Nem válaszol semmire, zavarodottan pillant rám. Nem látszik idegesnek, mintha mégis valami belülről szétfeszítené, csak éppen fogalmam sincs, mi és miért. Gondolkozik, mellkasa a megszokotthoz képes túl gyorsan emelkedik fel-le.
Várok.
- Hé, minden rendben? - vonom össze furcsállóan össze a szemöldökömet, összekulcsolom ujjainkat. Másik kezemmel a füle mögé tűrök egy tincset. Továbbra is csendben marad, ezzel pedig csak tovább növeli a feszültséget. - Meglátod, meg fogsz gyógyulni, és újra együtt leszünk.
Tekintete a kettőnk kezére esik, hosszú pilláival nagyokat pislogva figyeli őket. Sok idő telik így el. Én nem akarok többet kérdezni, inkább némán figyelem, ahogyan valamivel kapcsolatban döntésre jut. Aztán tovább vezeti a sötét barna íriszeket, egyenesen rám. Elveszett a pillantása, mintha szeretett volna valamit, és nem sikerült.
És hamarosan rá is jövök, hogy mit.
Hinni nekem. Hinni abban, hogy szeretem. Hinni abban, hogy meggyógyul, és utána minden rendeződik.
Egyre inkább kétségbeesik, arca eltorzul a közelgő sírástól, látom, hogy már nem fogja tudni sokáig kibírni. Szemei megtelnek könnyel, beleharap ajkába, ezzel is próbálva megállítani a feltörő érzéseit.
- Ne sírj, ne sírj - ismételgetem, ujjammal letörlöm az arcát. - Shh! - csillapítom, azonban semmi eredménye.
Halkan kezdődik, mintha csak újra elgyengült volna, mintha ez csak egy pillanatnyi állapot lenne. Viszont amikor nem akarja abbahagyni, megint igyekszem megnyugtatni. Minél többször nyúlok hozzá, minél többször beszélek a lelkére, hajtogatom, hogy ne sírjon vagy kérdezem meg, mi bántja, annál jobban elmélyül a fájdalma.
- Belen, kérlek - könyörgök neki, tanácstalan vagyok. Fogalmam sincs, mit tehetnék egy ilyen helyzetben. Bármit is mondok vagy csinálok, csak még rosszabb lesz. - Belen!
- Segíts rajtam, segíts - nyögi ki aztán fuldokolva, kapkodva veszi a levegőt. Kiszabadítja magát az érintéseim alól, lerúgja magáról a takarót. - El akarok innen menni, engedj ki! - hadarja, a mondat összefolyik a zokogása hangjaival.
- Segítek, viszont ahhoz muszáj most lenyugodnod - utasítom határozottan és óvatosan, rögtön felállok én is. - Feküdj vissza, légy szíves!
Egyenesen az ajtó felé szeretne menni, úgyhogy az útjába állok, gyengéden ragadom meg a karjánál fogva.
- Vigyél el, ments ki! Nem akarok itt lenni - sírja még mindig. Szemei feldagadtak, haja még jobban szétesett, törékeny teste indulatosan próbál előre törni. - Szeretlek, hadd menjek veled!
Nem tudom teljesíteni, amit akar, ujjaim még mindig, akár egy bilincs fonódnak a csuklójára, ezzel is megakadályozva, hogy szétessen. Mert semmi kétség, ha most én nem tartanám, összecsuklana, annyira gyenge.
- De hát mi történt? - kérdezem teljesen zavartan, fogalmam sincs mi folyik körülöttem. Miért lett egyik percből a másikra ilyen? - Mondj már valamit, a rohadt életebe már! - Egyre idegesebb leszek, megrázom az előttem álló lányt.
Aki erre végre hajlandó felemelni a fejét, és újra figyelni rám. Egy percig egyikünk se mozdul.
- Belen, mi történt? - faggatózok halkan, immáron valamennyivel higgadtan.
- Nem akarok itt lenni - válaszol, alig lehet hallani. - Nem vagyok beteg.
- Itt majd vigyáznak rád - biztosítom felőle, nem hazudhatom azt neki, hogy tényleg nem beteg, viszont az igazságot sem szeretném most rázúdítani. Óvatosan végig simítok a kezén, már azt hiszem, teljesen elmúlt a sírásroham. - Kérlek feküdj vissza!
És ekkor végleg elrontom. Amint megérzi, hogy vissza akarom kényszeríteni a betegágyra, kitágul a tekintete, úgy bámul rám, mint akit most árultak el. Újra eluralkodik rajta a felélem.
Hangosan és kínzóan kezdi el hajtogatni, hogy nem, miközben kezével össze-vissza csapkod, próbál minél messzebb jutni tőlem.
A reakciója egyszerre ijeszt meg és dermeszt le. Állok, úgy meredek rá, mint aki nem is ismeri, még sosem láttam ilyennek. Betegebb, mint hittem.
Mielőtt azonban bármit is tehetnék, beront egy nővér, aki a hangok alapján rájöhetett, hogy baj van. Amikor belép, azt látja, hogy Belen tőlem pár lépésre hisztérikusan sír, miközben a falnak támaszkodik, ezzel is megelőzve, hogy lábai teljesen felmondják a szolgálatatot, és ő a padlóra zuhanjon. Azt hiszi ezzel elkerülheti azt, hogy a talaj kicsússzon a talpa alól. Pedig már elkésett. Sokkal régebben elveszítette az irányítást az élete felett, mint gondolná.
- Menjen ki, kérem - utasít rögtön a nővér, az ajtó felé mutat. Belenhez szalad, átkarolja a hóna alatt, és a heves ellenkezés ellenére erőszakosan visszanyomja az ágyba.
Az elején meg se mozdulok, pusztán kétségbeesetten bámulom a jelenetet, azonban amikor másodjára is kiküldenek, már megtalálom a hangom.
- Vele akarok maradni - jelentem ki határozottan. - Nem megyek sehova!
- De igen - mered rám szigorúan a vörös hajú nő. Belen még mindig gyötrelmesen szenved, és kapálózik, mire rá kell szentelnie a figyelmet. - Eleget ártott már, ha nem megy el önként, kidobatom!
Ott állok, és figyelem, ahogyan a lány, akit jobban szeretek mindennél, magán kívül van, és ordítozik. Figyelem, ahogyan nem képes elfogadni, hogy beteg. Figyelem, ahogyan a lány, akit jobban szeretek mindennél, pánikrohamot kap.
Az este nem tudok aludni. Folyamatosan forgolódok, egyszerűen nem megy ki a fejemből a kép, amint Elen, mint aki kezd megőrülni, végleg kiborul. Bármit is teszek, újra és újra felrémlik, hogy mennyire szörnyű volt tehetetlennek lenni. Nem tudtam rajtam segíteni, csak rontottam a helyzeten.
Felülök az ágyban, frusztráltan túrok bele a hajamba. Körülöttem nyugalom van és csend, semmi nem zavar, csak az én elmémben tomboló vihar. Egyedül a szörnyű gondolatok nem hagynak nyugodni.
Egy feladatom lenne. Várni. Várni arra, hogy végre változás történjen az állapotában. Hiába van most kórházban, mintha fel se fogná, ennek mekkora súlya van. Továbbra is tagadásban él, mintha ez bármit is segítene. Pedig mai hisztérikus kikészülése bebizonyította, hogy a gyógyulása sokkal hosszabb folyamat, mint amit képzeltem. Hülyeség volt abba a hitbe ringatni magamat, hogy innen egyenes út vezet a sikerig. Még csak most kezdődött el.
Mindösszesen egy dolog az, ami ebben a helyzetben boldoggá tesz. A családom. A Belen körüli zűrzavarban sem tudtam megfeledkezni arról, hogy eredetileg hozzájuk indultam. Gemma, anya és apa, már iszonyúan hiányzott, és igazán most érzem, mennyire.
Miután szépen szólva nem kívánatos személy lettem a kórházban, inkább visszamentem a szállodába, összeszedtem a bőröndjeinket, és egyenesen hazajöttem. Belen dolgait is magammal hoztam, holnap beviszem hozzá azt, amire szüksége lehet.
Mivel a nővérem már hamarabb elmesélt mindent anyáéknak, tapintatosan nem kérdeztek semmit, pusztán ölelésükkel és bátorító mosolyukkal próbáltak felvidítani. Én pedig erőltetetten viszonoztam ezt, nem akarom tönkretenni az ünnepeket. Nemsokára már karácsony, ami annyira fontos nekik. Önzőség lenne porrá zúzni a kedvüket azzal, hogy folyamatosan mogorva és szótlan vagyok.
Kikelek, az ablakhoz lépek. Arrébb tolom a sötét kék függönyt, aztán megtámasztom magamat a párkányon, beszoruló levegővel a tüdőmben pásztázom a kertünket.
Békés és érintetlen. A hó vékony rétegben telepszik rá a növényekre. Még észrevehető egy kicsit az a földes terület barnasága. Az ég sötét, egy kevés csillagot lehet csak megfigyelni, azonban a felhős égbolt miatt a nagyja takarva van. Kint sötétség uralkodik, semmi se mozdul.
Hatalmas sóhaj szökik ki belőlem, ellököm magamat, ismételten a tincseim közé túrva próbálom enyhíteni a feszültséget. Fel-alá járkálok a szobámban, tekintetemet a hatalmas tölgyfa szekrényem és a fehérre mázolt gardróbajtó között váltogatom, míg végül lerogyok a földre, hátamat az ágykeretnek támasztom. Szemeimet kínzóan lehunyva próbálok koncentrálni, szinte magamra erőszakolom, hogy ne gondolják Rá.
Semmit se használ.
Úgyhogy taktikát váltok.
Nem akarom kiűzni a fejemből, helyette máshogyan képzelem el. A rosszak helyett azt idézem fel, ami volt, és ami lesz.
Azt, hogy mennyire élveztem, amikor először megcsókolhattam. Azt, hogy milyen piszkosul akartam, hogy velem legyen. Emlékszek minden pillanatra, amikor vigyázhattam rá, amikor tudtam, hogy nem esik baja, mert mellette vagyok. Aztán elképzelem, hogy mit fogunk csinálni, ha végre jól lesz.
Szép lassan elmúlik belőlem az idegesség, a hátamra fekszem és a plafont kezdem el bámulni. Észre se veszem, de megnyugszom. Egyre álmosabb leszek, lustán pislogok, végül pedig a földön alszok el.
Másnap reggel persze megérzem ennek a hatását, a hátam kínzóan sajog, egyáltalán nem volt kényelmes. Mégsem tudok vele törődni, mert egyre csak az lebeg a szemem előtt, hogy ma bemehetek hozzá.
Gyorsan előkapok egy tiszta alsónadrágot, hozzá egy szűk farmert, az egyik kedvenc fekete felsőmet, meg egy szürke pulcsit. Pontosan azt, amit egykor Belen-nek adtam kölcsön, mikor az első nálam töltött estén az esőnek köszönhetően teljesen eláztunk.
Az emlékre akaratlan mosoly kúszik fel arcomra, így megyek sietősen lezuhanyozni. Nem töltök sok időt a víz alatt, szerintem öt perc múlva már készen vagyok. Igazítva a göndör tincseken tényleg befejezem a kinézetemmel való foglalkozást, és inkább a konyha felé indulok.
A ház még alszik, nem hallok beszélgetést, a már szokásosnak számító tévé zaját sem. Csupán Gemma van fent rajtam kívül ilyenkor, aki az ünnepekre szintén hazaköltözött.
Összetalálkozok vele a lépcsőn.
- Jó reggelt - adok egy puszit az arcára, mire fél kézzel átkarolja a nyakamat, és futólag megölel. A másik kezében egy bögrét szorongat, amiből a forró kávé gőze száll felfelé. - Van még?
- Persze, lent hagytam a pulton - mutat lefele.
- Hála az égnek - emelem az égnek a tekintetem, és folytatnám az utamat.
- Utána bemész hozzá? - állít meg hirtelen a hangja, ezért visszafordulok. - Szerintem csak nyolckor kezdődik a látogatási idő.
- Megpróbálni azért meglehet - rántom meg a vállamat. - Úgyse tudok mit csinálni, ameddig nem látom. Tegnap eléggé... szóval biztos akarok benne lenni, hogy ma már jobban van - fejezem be inkább máshogy a mondatot.
Gemma megértően bólint.
- Szurkolok - küld felém egy bátorító mosolyt. - Vacsira azért gyere majd haza.
- Mindenképpen - mosolygok rá én is.
Egyszerre fordulunk ellentétes irányba a nővéremmel, ő felmegy a szobájába, én meg le a reményeim szerint meleg kávé felé. Mivel a kora idő miatt még sötét van, lámpát kell oltanom, hogy rendesen lássak mindent. A halovány derengésnek köszönhetően olyan érzésem lesz, mintha nem csak a szüleim, hanem az egész világ aludna, és lennék az egyetlen, aki fent van. A konyhaablakon erőtlen fény szűrődik be. Lopva kipillantok, és ekkor szembesülök vele, hogy tegnap éjszaka, miután én elaludtam, elég rendesen havazhatott. Mindent belep vastagon a fehér takaró.
Mégsem törődök vele sokáig, egy rövid reggeli és a kávé után már az autóban ülök, és a kórház felé hajtok. Az utakon nehéz közlekedni, mivel még nem takarították el rendesen a havat. A latyak mocskos színe minduntalan felcsapódik a szélvédőre, ugyanis gyorsabban hajtok, mint kellene.
Csak akkor vagyok hajlandó lassítani a tempómon, amikor már magam mögött hagyom a riporterek és a kamerák tömkelegét, akik még ilyenkor is az épület körül köröznek, akár a keselyűk. Be már nem jöhetnek szerencsére.
Kettesével szedem a fokokat, és addig lépcsőzök, ameddig a második emeletre nem érek. Ekkor balra fordulok, és egyenesen a kórterem felé veszem az irányt. Már a sarkon észreveszem, hogy Lee ott szobroz az ajtó mellett. Meglepődök tőle, meg sem fordult bennem, hogy ilyenkor Belen személyi testőrét használják. Persze így belegondolva logikus, hiszen ki vigyázhatna jobban rá?
Mi már találkoztunk Los Angelesben, és bár annak már egy éve, az arcából ítélve, emlékszik rám.
- Jó reggelt - köszönök, mire a testes, sötétebb bőrű férfi közelebb jön, és a kezét nyújtja.
- Szevasz, fiam - rázunk kezet.
- Javult már, bemehetek hozzá? - térek rögvest a tárgyra, nem bírok már tovább várni.
- Az orvosoktól kaptam egy listát, hogy kik látogathatják - dörmögi, majd előveszi a papírt, kihajtogatja. - A család, a barátnők - futja át a neveket, vastag ujját segítségül húzza lefele. - A menedzsere, ugye Jack... - motyogja az orra alatt. - Aztán...
Legalább tizenöt név fel van sorolva, így kis híján sokkot kapok, amikor Lee felnéz, és lemondóan rázza meg tarkopasz fejét.
- Harry Styles nincs rajta.
- Ez nem lehet, biztos csak kihagytak - próbálom megőrizni a hidegvérem. - Kérdezze meg az orvost, egész biztosan be fognak engedni - bizonygatom.
Mielőtt azonban Lee bármit is tudna reagálni, az ajtó kitárul, és az orvos lép ki rajta. Kezében a kórlapokra ír valamit, aztán észrevesz minket. Kapva kapok az alkalmon, és a tőlem telhető legnagyobb türelemmel vázolom előtte a problémát, hogy valami hiba történt, és ha lehet írjanak fel engem is.
- Sajnos nem tehetem - közli, mire a vér megfagy az ereimben, és csak döbbenten meredek rá.
- Tessék? - zavarodok össze, homlokom rögtön ráncokba szalad. - Miért nem? Én vagyok a barátja!
- Pontosan tisztában vagyok vele, hogy Ön kicsoda - bólint egy aprót. - Éppen ezért nem tehetem. Tegnap a maga látogatása alatt érte a beteget egy pánikroham, ha jól tudom.
- Nem teheti? - ismétlem sokkolódva. - Senki se szereti jobban, mint én! Soha sem ártanék neki!
A hangom a kelleténél kicsit hangosabb, a doktort mégsem hozom ki a sodrából, ugyanolyan háborítatlanul mered rám.
- Természetesen holnap már láthatja, még ma nem fogadhat senkit. De előtte azt hiszem tudnia kell valamit - jelenti be vontatottan. Vet egy pillantást Lee-re, és úgy dönt, inkább nem szeretné megbeszélni ezt előtte, így a várakozásra szánt székek felé int. Követem, bár mindjárt szétrobbanok ingerültségtől. - Belen érdekében mindenféle segítséget kértünk tegnap a családtagoktól, akik eleget téve elhoztak személyes tárgyakat. Ezeket átadják majd a pszichológusnak, aki majd a három hónapos kezelés alatt hozzájárul ahhoz, hogy egy mentálisan egészséges pácienstől búcsúzhassunk. A kórház másik szárnyában fogják majd kezelni őt, ha kikerül innen - magyarázza hozzátéve. - Az érintetthez így került vissza a régi naplója, ami olyan heves érzelmeket váltott ki belőle, hogy biztosak lehettünk abban, hogy még korai megbirkóznia a rossz emlékekkel.
- És ennek mi köze hozzám? - vágok közbe.
- Belen édesanyjához került vissza a napló, a kórház ugyanis nincs felhatalmazva arra, hogy akár csak egy sort is elolvasson belőle engedély nélkül. Mrs. Wallis azonban ezt megtette. - Szünet tart, megköszörüli a torkát. - Már tudtuk, hogy a betegség évek óta tart, és az édesanya segítségével azt is sikerült behatárolni, hogy nagyjából mikor kezdődhetett. Muszáj volt konzultálnunk a pszichológussal, természetesen titoktartás ellenében.
- És? - türelmetlenkedem.
- A lényeg röviden annyi, hogy a beteg maga iránt érzett szerelem miatt könnyen labilissá válik, ami nem tesz neki jót. Sokat közrejátszott a kóros állapot kialakulásában az is, hogy önnek szeretett volna megfelelni.
Egy szót sem bírok kinyögni, próbálom feldolgozni az információkat. Mi a franc van? Mégis hogyan érti, hogy közrejátszott?
- Mit akar ez jelenteni? - suttogom megtörten, még mindig a kusza felvetéseim között őrlődve. - Miért akart volna megfelelni?
Mikor az orvos nem válaszol, és szemmel láthatólag valamin elég erősen vacillál, a felgyülemlett düh miatt felcsattanok.
- Hiszen soha nem mondtam neki semmit, kibaszott gyönyörűnek tartom!
- Nézze - sóhajtja fáradtan, megvakarja a tarkóját. - Ezt most nem lenne szabad, és elvárom magától, hogy ha már ekkora szívességet teszek, vegye figyelembe mi a legjobb Belen-nek.
Kutat a papírok között, majd legalulról elővesz néhány kis alakú, fénymásolt lapot. Egyből felismerem Belen kézírását. Tehát a naplójából a fontosabb oldalak.
- Ha ezeket elolvassa, meg fogja érteni, miért mondtam, amit mondtam. És remélem arra is rájön, hogy mit kell tennie.
Az ölembe ejteni a papírokat, majd megveregetve a vállamat egyedül hagy. Hallom, ahogyan visszasétál Lee-hez és pár hozzá intézett szó után elhagyja az egyébként is szinte kihalt folyosót.
Én pedig ott maradok, kezemben azokkal sorokkal, amiket még régen Belen írt. Soha nem hittem, hogy ezeket olvasni fogom. Ahogyan azt sem, hogy már a kezdetektől kezdve nagyobb hatással voltam rá, mint valaha képzeltem volna.
A naplóban nincs egyértelmű utalás arra, mi is történt. Soha nem mond róla semmit, mintha nem is lenne. Mégis ki lehet találni mi zajlott benne, a sorok között ott van minden.
A megfelelési kényszer, az önbizalomhiány, az önutálat.
Az, hogy soha nem érezte úgy, hogy bárki szeretheti.
A gimiben nem vettem őt észre, helyette más lányokkal szórakoztam. Olyanokkal, akiket Belen szebbnek látott magánál. Ekkor kezdte el hánytatni magát, ő is vékony, és szép akart lenni.
Miattam.
